Italiano - un colpo di fulmine

Azért kezdtem el oroszt, majd németet tanulni, mert azt tanították az iskolákban, ahova jártam. Mondhatnám nem választás kérdése volt. Aztán jött az angol, amit nagyon praktikus, sőt mi több, ma már szinte elengedhetetlen beszélni - így nem is kérdés, hogy meg kellett tanulni.
Amikor viszont elkezdtem olaszt tanulni sokan kérdezték: "Miért éppen olaszt?" Hát igen. Azt ugyan kevesen vitatják, hogy az olasz szép, dallamos nyelv, meg Olaszország kellemes hely, de az olasz mégsem egy világnyelv és Olaszországon kívül nem sokra megy vele az ember. Igen, el kell ismernem, hogy az olasztanulásra nem valami ésszerű megfontolás indított. Nem, az olasz szerelem volt első látásra(hallásra), un colpo di fulmine, amint erre már a címben is utaltam.
Épp az esküvőnket terveztük, amikor találkoztam az első olasszal (anyósom szomszédjának Magyarországon nyaraló ismerősével), aki - mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, amikor az ember megismerkedik egy idegen fiatal párral - meghívott bennünket az esküvőnk után Milánóba - szállás teljes ellátással. Csoda, hogy fel voltunk dobva? (Ez még az "átkosban" volt, sosem jártam addig "Nyugaton".)
Befutott a vonatunk a milánói vasútállomásra, Armando várt bennünket. Mikor megérkeztünk a lakásukba, leültetett minket a nappaliban és majdnem profi utazásszervező módjára ismertette olaszországi programunkat. Azért csak "majdnem", mert egy dolog sántított, az ő angoltudása... De nem kell félteni az olaszokat! Hiányos angoltudását széles gesztusokkal kiegészítve (lehet, hogy pontosabb lenne azt mondani, hogy gesztusai közé időnként egy-egy angolnak tűnő szót beszúrva :) tudatta velünk, mikor, ki jön értünk, hova visz stb. Az igazi meglepetés akkor ért minket, mikor azt mondta, hogy x. nap megyünk Rómába. Hogy MI??? Erről nem tudtunk. Ó, persze, természetesen, egy barátja lányánál fogunk lakni, aki nagyon kedves lány, főzni ugyan nem nagyon tud, de jól beszél angolul és majd mindent megmutat nekünk.
Szóval feledhetetlen élmény volt a nászutunk (ja, hogy ritkán volt alkalmunk kettesben lenni?... Hát, ez igaz ... de amit esetleg akkor kihagytunk, azt az azóta eltelt 20 évben bőven bepótolhattuk :)
Szereztünk egy csomó olasz ismerőst. Bepillanthattunk az olasz fiatalok hétköznapjaiba, lakásába, életébe (amit mezei túristaként nemigen lát az ember) és engem persze elbűvölt a nyelv és az a sodró lendület, az a gesztikulálás, ahogy beszélték a mi újdonsült barátaink - na akkor volt, hogy megfogadtam magamban, én ezt a nyelvet megtanulom. Sőt, meg is ígértem nekik, hogy mire legközelebb megyünk Olaszországba már olaszul beszélgethetünk. Na, ez nem lett éppen teljesen így, de amikor tavaly találkoztam azzal a bizonyos római lánnyal (aki időközben persze meglett családanyává lényegült... akárcsak én :) akkor már tényleg olaszul folyt köztünk a társalgás, miközben gyorsan átfogó képet adtunk egymásnak az elröppent évek történéseiről.

Magam is meglepődtem, amikor rájöttem, hogy már hat éve tanulok olaszul. A középfokú nyelvizsgát most ősszel tettem le. (Intenzív tanulással ezt sokkal hamarabb is el lehet érni, de nálam a fő hangsúly az élvezeten, a tanulás, a felfedezés örömén van és nem annyira az eredményen)
Miközben a szóbeli előtt várakozva rámragadt a többi vizsgázó harci idegessége, meg is fogadtam: soha többé nyelvvizsga... De amikor megkaptam az eredményemet, ami messze felülmúlta előzetes várakozásomat, mindjárt felül is bíráltam ezt az elhatározást. Ki tudja, talán egyszer majd nekifutok a felsőfoknak is?
Na nem azért, mintha bármi szükségem lenne a papírra. A középfokú vizsga is azért kellett, mert megfogadtam magamnak, hogy addig nem kezdek új nyelvbe, amíg nem tudok valamit "felmutatni" olaszból. És már nagyon megért rá az idő, hogy egy új nyelvbe kezdjek ... Na, de erről majd legközelebb.