2009. március 4., szerda

Többnyelvűség

Ezt a bejegyzést a legkisebb unokaöcsém ihlette, aki négyéves és háromnyelvű (lesz hamarosan). Anyanyelve portugál, apanyelve magyar és születése óta Németországban él. Anyja és testvérei portugálul, apja magyarul beszél hozzá, de a szülők és a testvérek egymás közt németül kommunikálnak és az óvodában is ezt a nyelvet hallja. Szóval négy éve szívja magába a három nyelvet, de sokáig nem kezdett el beszélni, illetve, ha meg is szólalt, azt egy negyedik nyelven tette: meggyőzően és folyékonyan halandzsázott! :) Aztán elkezdett portugálul beszélni és most a magyar rokonok lelkes ujjongása közepette a magyar tudása is rohamos léptekben bővül. Fantasztikus, hogy a gyerekek erre képesek! Szegényeknek eleinte nem kis frusztrációt okozhat a feladat, amivel meg kell bírkózniuk. Pszichológusok szerint azonban, ha a különböző nyelvek használata mindig fix személyekhez kötődik, akkor a gyerek megbírkózik a feladattal és idővel pompásan helyükre kerülnek a dolgok és a nyelvek a fejükben. Akkor aztán egynyelvű társaikhoz képest behozhatatlan előnyre tesznek szert a többnyelvűségükkel. Legnagyobb unokaöcsém, aki még nincs 16, már a hatodik nyelvnél tart. Reménytelen, hogy behozzam. : ( Azért nincs persze könnyű dolga az ilyen gyerekeknek, amikor a saját identitásukat kell megtalálni. Végül is, néha még annak sem könnyű válaszolni a kérdésre: "Ki vagyok én?", akinek anyja-apja magyar és saját hazájában él. :)
Többször is hallottam már, hogy az ilyen vegyes kapcsolatokban a szülők néha elbizonytalanodnak a tekintetben, hogy mi is a legjobb a gyereknek. Szerintem mindenképp az a jó, ha mindegyik szülő a saját anyanyelvén beszél hozzá. Nemcsak azért, hogy több nyelvet tanuljon a gyerek, hanem a kapcsolat intimitása érdekében is. Arról épp ezért mindenkit lebeszélnék, hogy nyelvtanítási céllal idegen nyelven beszéljen a kisbabájához, vagy kisgyerekéhez. És ha a gyerek sokáig nem is szólal meg a kevesebbszer hallott nyelven (vagy egyáltalán! - olyat történetet is hallottam már, hogy a kicsi azzal "tiltakozott", hogy teljesen néma maradt az első években) a fejében összegyűlt nyelvi tudás akkor is elraktározódik és később busásan meghálálja a vele való foglalkozást.

3 megjegyzés:

Simon Ági írta...

Nem kell messzire mennem, Magdi, a témában: a gyerekeim kétnyelvűek: magyar anyanyelv és angol apanyelv. Egyszerre egy nyelven kezdtek beszélni, illetve nem beszélni. Az első gyereknek ugyanis semmi gondja nem volt a változatossággal. Úgy alkalmazkodott a környezetében beszélt nyelvhez, hogy öröm volt nézni. A második négy évesen rakott végre össze egy teljes mondatot. Abban benne volt az összes nyelv, amit hallott magakörül. Mégis nagy előnnyel indulnak. Én a hátrányát még nem tapasztaltam: Magyarországon magyarok, akiknek amerikai az apjuk, itt amerikaiak, akiknek magyar az anyjuk. A nyelvek iránt pedig különösen nyitottak és fogékonyak. Ahogy Te is látod, én csak magyarul, Steve csak angolul beszél velük. Néha mégis úgy érzem, talán egy harmadik nyelv is kellene, hogy meghallják, amit kérünk.

Magdalena írta...

Na, ha azt a harmadik nyelvet megtalálod, sürgősen értesíts engem is! :)

Kóczi Csilla írta...

Nálunk is kétnyelvűek a gyerekek, Magdi. Születésük óta próbáljuk magunkat ahhoz tartani az apjukkal, hogy ki-ki az anyanyelvén szól hozzájuk. Kisebb kilengéseket leszámítva ez sikerül is.
Nem tapasztalok náluk identitás problámákat sem. Magyarországon teljesen magyarnak, Franciaországban teljesen franciának érzik magukat. Waterloo-ban mind a kettőnek, de úgy hogy a kozmopolita közegnek köszönhetően semmiképpen nem idegennek. Ez nagyon jó.
A domináns nyelv mindig a lakhelyünk szerinti nyelv. Most a francia. Egyre inkább ezen szólalnak meg akkor, ha egymással beszélnek. Lassan pedig kezd olyan érzésem lenni, hogy a holland lesz az, amelyiken pedig akkor fognak diskurálni, ha nem akarják, hogy mi is értsük...