Kínai nyelvlecke

A félreértések elkerülése végett mindjárt leszögezem, hogy nem fogok most kínaiul tanítani, csak egy személyes élményemet szeretném elmesélni. Hogy azért ne okozzak csalódást annak sem, aki felcsillanó szemmel csak azért kattintott ide, hogy bepillantást nyerjen a kínai nyelv rejtelmeibe :) találtam egy nyelvleckét itt.

Pár éve részt vettem egy (egyébként életem legnagyobb kihívását jelentő) intenzív kurzuson. A tanfolyamot (CELTA) elsősorban olyan angol anyanyelvűeknek szervezik, akiknek nincs tanári képzettségük, de angolt szeretnének tanítani - leginkább külföldön. Aki angol anyanyelvűnek született azok előtt ugyanis nyitva az egész világ, tárt karokkal fogadják őket mindenhol. Egyszerű dolguk van ha szeretnék bejárni a világot: elvégzik a tanfolyamot és utána bárhová utaznak meg tudják keresni a kenyerüket angol tanítással. A kurzus persze nem válik (válna) kárára egyik angoltanárnak sem. (Volt olyan magyar résztvevő, aki egyenesen azt állította, hogy többet tanult itt egy hónap alatt arról, hogy hogyan kell angolt tanítani, mint az ELTE-n öt év alatt.) Tehát ezek az emberek, felvértezve az itt megszerzett tudással elmennek külföldre (akár Kínába is, ahol nagyon nagy a kereslet irántuk) angolt tanítani.

A tanfolyam első napján délelőtt sok-sok információt zúdítottak ránk az előttünk álló egy hónapról, a követelményekről, a menetrendről, számonkérésekről, értékelésről stb. Már mindenki alig várta, hogy megkezdődjön a nagy kaland.
Délután elhelyezkedtünk (huszonegynéhányan) körben az egyik tanteremben és izgatottan vártuk, hogy elkezdődjön az óra. Nyílt az ajtó és arcán széles mosollyal belépett rajta egy kínai nő. Kicsit meglepődtünk, de ő határozottan szembeállt velünk, meghajolt és megszólalt, valahogy így: ni hao!
Dermedt csend, néztünk egymásra tanácstalanul, gondolva, hogy valakinek szólni kéne neki, hogy eltévedt. Ő viszont rendületlenül mosolygott és megismételte: ni hao! aztán biztatóan nézett körbe és intett (mint egy karmester), amire egy-két bátrabb emberke elhaló hangon megismételte: ni hao. Hatalmas mosoly terült el a kis nő képén, újra köszönt és széles kézmozdulattal mostmár sikerült rávennie az egész csoportot, hogy elismételjük, egyre bátrabban és hangosabban: ni hao ... ni hao ... ni hao, majd egyesével is: ni hao!
Ezen felbuzdulva magára mutatott és tovább lépett, valahogy így: ni hao! wo de ming zi jiao ..., majd rámutatott valakire a csoportból ... ekkorra, túl az első sokkon, kezdett lassan mindenkinek leesni a tantusz, hogy szó sincs tévedésről, mi most egy kínai nyelvórán vagyunk. Sikerült mindenkit rávennie, hogy bemutatkozzon, aztán még megtanultunk tízig számolni, ha jól emlékszem, meg elköszönni az óra végén, nagyjából ennyire futotta a 45 percből.

Talán már kitaláltátok mi volt a célja ennek az órának: érzékletesen demonstrálta azt a sokkot, amit szegény kínaiak élhetnek át, amikor egy angol vagy amerikai tanerő belép a terembe és nagy vehemenciával elkezd nekik egy számukra teljesen idegen nyelven karattyolni.
De egyúttal, saját bőrünkön tapasztalva, azt is megmutatta (hogy kapcsolódjak legutóbbi bejegyzésem témájához), hogy lehet úgy tanítani teljesen kezdőket is, hogy nem szólalunk meg az anyanyelvükön.

Kínai tanulásom egyenlőre megrekedt ezen a szinten, de az az óra (és persze az egész tanfolyam) igen jelentős hatással volt nyelvtanári pályafutásomra.